Az önismeret ugyan nem elégséges, de szükséges feltétele sikereinknek

Az önismeret és önbecsülés egyik legfontosabb erőforrásunk céljaink elérése felé vezető úton. Úgy is fogalmazhatok, hogy az önismeret szükséges, de nem elégséges feltétele sikereinknek, az életben, a munkahelyen való boldogulásunknak. Az önismeretünk fejlesztése a legtöbb esetben nem cél, hanem eszköz, melynek segítségével magunk számára kiszámíthatóvá válunk. Az önbecsülés, illetve elfogadás pedig lehetővé teszi, hogy ha saját viselkedésünk egy váratlan, addig ismeretlen helyzetben meg is lep, de képesek legyünk azt elfogadni, felvállalni.

onismeret-1024x576

Ha fejlesztjük önismeretünket, vállaljuk az azzal járó néha kellemetlen szembesüléseket, és önbecsülésünk is helyén van, akkor azon túl, hogy jól érezzük magunkat, nagy mennyiségű energiát vagyunk képesek felszabadítani. Annak az energiának nagy részét, amit eddig önigazolásra, vagy éppen gátjaink, gátlásaink  leküzdésére fordítottunk, célunk eléréséhez szükséges egyéb tevékenységekre fordíthatjuk. Ha megfordítjuk a gondolatmenetet, nyilvánvaló, hogy céljaink elérésben önismereti hiányosságaink is gátolhatnak. Így duplán hasznosul a magunk fele irányuló figyelem és erőfeszítés.

Hol a fókusz?

Sokak számára ismerős a helyzet, mikor valakivel beszélgetünk és elsősorban arra  figyelünk, hogy mi hogyan beszélünk, vajon milyen a külsőnk, a megjelenésünk, mimikánk, esetleg félve fogalmazunk, vagy még rosszabb esetben, nem uraljuk mondanivalónkat, érzésünk szerint összevissza beszélünk, és a végén, már pontosan fel sem tudjuk idézni, hogy mi is hangzott el. Hasonló érzés gyakran jelentkezik több ember előtt való felszólalás, vagy prezentáció esetében. Kérdés, ilyen helyzetekben hol van a fókuszunk? Magunkra figyelünk, vagy képesek vagyunk a jelenlevőket is észrevenni, a tőlük jövő reakciókat helyesen értelmezni, érzékeljük-e magunk körül a fizikai teret, a környezetünket? Előfordul, hogy túl sok a saját magunk felé irányított figyelem, félünk, hogy más mit gondol, milyennek lát bennünket; ami megnyilvánul bizonytalan beszédben, testtartásban, nyakkendő igazgatásban, szoknyahúzogatásban, kéztördelésben, elpirulásban és sorolhatnánk a jeleket, melyek arról szólnak, hogy az illető nem biztos magában, vagy nem fogadja el magát, bizonytalan a helyzetben.

tie-690084_1280

Ha sikerül jobban megismernünk magunkat, kiszámíthatóvá válni saját magunk számára, tudatosítani viselkedésünket a különböző helyzetekben, megtanulni elfogadni magunkat, akár hibáinkkal együtt, akkor óriási energiákat tudunk felszabadítani hasonló szituációkban. Minden figyelem és energia, amit eddig magunk túlzott kontrolljára, vagy bizonyos tulajdonságaink palástolásába fektettünk, felszabadul, megkönnyebbülünk és képesek vagyunk a valódi fő tevékenységre odafigyelni, például egy prezentáció során a tartalomra, a változatos fogalmazásra, az idő betartására vagy a befogadók reakcióinak észlelésére. Az önismeret és önbecsülés segít jelenben lenni, megélni a jelent, érzékelve annak résztvevőit, beleértve magunkat és a többi szereplőt is.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Árulkodó fényképeink

Imádom a fotókat – készíteni és nézegetni is. No persze kevésbé szeretem a saját fotóimat, bár az utolsó években megbarátkoztam velük. Rólam  és nekem mesélnek. Ne kerüljük, ne rejtsük el saját fotóinkat, hiszen segíthetnek az önelfogadásban. Remek időtöltés, móka és mindeközben komoly önismereti munka, ha aprólékosan megnézzük időrendben régi fotóinkat. Látható a változás ….. és most nem a ráncokra gondolok. 🙂 A képek mutatják fejlődésünket, változásainkat, érzelmeink érhetők tetten a testtartáson, mozdulatokon, grimaszokon, tekinteten.

fényképekHa mi nem is voltunk a fénykép készítés időpontjában a ‘jelenben’, azaz nem érzékeltük, mit sugárzunk a külvilág felé, a fotós és kamerája ott volt és rögzítette azt. Idézzük fel az elkapott pillanatot, az akkori élethelyzetet. Ha egy fotón azt látjuk, hogy  görcsösen, mereven tartjuk magunkat, vagy éppen ellenkezőleg, láthatólag rendkívül jó hangulatban vagyunk, kérdés mi történt ott, mi váltotta ki az adott érzelmi állapotunkat.  Szánjon rá időt, esetleg baráttal, társsal együtt, aki még hozzátehet ehhez az önismereti kiránduláshoz néhány érdekes, akár meglepő megjegyzést.

Szánjon pár percet saját magára! Kellemes időtöltést!

Reményeink…

“Minek tartasz te engem fiacskám? Barátodnak? Vigyázz! Csak időtöltésre kellesz nekem. És most már el sem mehetsz innen. A reménységednél fogva tartalak.” Erre a pár sorra lettem figyelmes, miközben Lányom hangosan olvasta a Végtelen történetet. A párbeszéd Atráskó és Gomor beszélgetésének része, melynek előzménye, hogy Atráskó a félelmetes Gomortól,  a farkasembertől reméli, hogy elárulja neki a ‘titkot’. És Gomor tisztában van Atráskó kiszolgáltatott helyzetével, hogy bármennyire is fél tőle, bármennyire is szabadulna, marad, mert reménykedik.

Eszemblast_hope-wallpaper-1366x768e jutott, hogy valóban hányszor kerülünk kiszolgáltatott, blokkolt helyzetbe saját alaptalan reményeink miatt. Mikor párkapcsolatban abban reménykedik az egyik fél, hogy majd a másik megváltozik, majd változtat magatartásán vagy korábbi döntésén. Vagy abban bízni, hogy változnak a körülmények, és közben megy az idő, reményeink hol fogynak, hol valamilyen oknál fogva újból táptalajra lelnek. Sokszor épp egy rossz minta táplálja e sehova nem vezető reményeket, hiszen ‘kitűnő’ eszköz lehet bizonyos problémás helyzetek megoldásának elodázására.

Szóval érdemes saját reményeinket is néha tüzetesebben átgondolni. Valóban megalapozottak, valóban a sajátjaim? Mennyire lehetek/vagyok felelős és aktív cselekvő reményeim beteljesülésében? 

Szervezetünk, lelkünk üzenetei – a diszkomfort érzés száműzése a komfort zónán kívülre

Szerintem napjaink egyik legveszélyesebb jelensége, hogy megtanultunk együtt élni fájdalmainkkal, félelmeinkkel. A diszkomfort érzés a komfort zónán belülre került. Elfogadjuk, sőt akár meg is szokjuk, hogy étkezés után ég a gyomrunk, hogy a munkahelyi események nyomán görcsbe rándul a gyomrunk, elfogadjuk, hogy fáj a fejünk egy rohanós nap után, beleragadunk romboló helyzetekbe. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

„Beszél a szemed…” –tárlatvezetés érzelmeink között

Mindenkinek beszél a szeme, tükrözi a múltat, örömet, bánatot, szenvedést, reményt, szenvedélyt, szeretetet, lágyságot, keménységet, dühöt, megbántottságot, és érzelmeink minden árnyalatát. Ha közeledik felém egy embertársam, elsőként a tekintetét keresem, mely nagyon sok üzenetet hordoz. A legelső, ami szembetűnik, hogy csillog-e a szeme, megjelenik-e a jelent megélő, a jövőt reménnyel váró ember pozitivizmusa, lendülete, derűje szeme fényében. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Megoldásaink…

Nehéz élethelyzetekre eltérő megoldásokat találunk. Először is már a helyzetek nehézségét, bonyolultságát is eltérően kezeljük. Van, aki a mások által viszonylag könnyedén cipelt teher alatt már roskadozna. Különböző csomagokat cipelünk, különböző teherbíró képességgel. Ami a legfontosabb, hogy mi milyennek éljük meg az adott helyzetet. Ha megítélésünk szerint erőnket próbára tevő helyzetet teremtettünk magunknak (mert mi teremtettük, minden látszat ellenére  🙂 ), akkor egészen meglepő, ‘zseniális’ elkerülő  vagy a problémába nyakig merülő, bent ragadó ‘megoldásokkal’ állunk elő. Szőnyeg alá seprés, meg nem történt helyzet látszata, más hibáztatása, körülményekre való hivatkozás, önsajnálat, a probléma fokozása, gyógyszerek, tudatmódosító szerek szedése…. és folytathatnánk a sort. Mindezek az igazi megoldás elodázását jelentik csupán. Újból szembejön az ismert rossz helyzet, déjà vu élményben lesz részünk. Az igaz, hogy az előbbi listában vannak kényelmes, a komfort zónán belüli megoldások. Könnyebb egy bogyót bekapni, mint szembesülésekkel teli önismereti úton elindulni? Hamis spórolás. Ez az én véleményem, és tapasztalatom. Aki elkezdi megismerni önmagát, felfedezi saját erőforrásait, értékeit, foglalkozik önmagával, az rövidesen ráérez ennek az ízére, rájön, hogy a szokásos, nem mindig célravezető megoldásokon kívül számtalan más lehetőség adódik. Egy kattintás ide a folytatáshoz….